EURÓPA A LEGJOBB HELY

Az alábbi interjú címe sarkosan összefoglalja a világ vezető online befektetési bankja, a dániai Saxo stratégájának véleményét. Steen Jakobsen kifejti, hogy a most kezdett kínai-amerikai kereskedelmi tárgyalások kimenetele nemcsak homályos, de azoktól igazából semmi jó nem várható: Kína ugyanis nagyobb bajban van, mint amennyire azt a külső megfigyelők többsége gondolná, ezzel szemben az európai bajok kezelhetők. Sem a Brexit, sem Franciaország, sem Olaszország, sőt a legsúlyosabb helyzetben levő Németország előtt sem tornyosulnak olyan kihívások, amelyeket együttesen ne tudnának megoldani. Jakobsen mindenesetre Európában nagyobb rugalmasságot, alkalmazkodó készséget és csekélyebb lényegi problémát lát, mint Kínában és az Egyesült Államokban. Ő az „euróra fogad”, a dollár jelentősége pedig szerinte visszaszorul. Ettől függetlenül az interjúalany jelzi, hogy nagyon is turbulens, recessziókat magában hordozó korszakba léptünk és ilyenkor helyesebb sok készpénzt és aranyat tartani.

Zentai Péter: Megalapozottnak tartja-e a feltételezésemet, hogy a Brexit-problematika beláthatatlan következményei, valamint Olaszország és Franciaország súlyosbodó bajai okozzák majd idén a legnagyobb turbulenciákat a tőkepiacokon?

Steen Jacobsen: A legcsekélyebb mértékben sem értek ezzel egyet. A Brexit ügye elemzéseink szerint még jó két éven át velünk marad. Közben minden megy tovább, ahogy eddig. Az Egyesült Királyság nem képes kiszakadni az EU-ból úgy, ahogy azt egyesek eredetileg elképzelték. A lényeg, hogy a britek és az európaiak nem tudnak meglenni egymás nélkül. A dolgok az előrehozott választások irányába haladnak Angliában. Ezt követően az Unió és az Egyesült Királyság olyan együttélési modellt fog kialakítani egymással, ami hasonlatos Norvégia vagy Svájc és az Unió összefonódó kapcsolatrendszeréhez.

Olaszország és Franciaország lényegében egyforma „betegséggel” küszködik: társadalmuk alkalmatlan a huszonegyedik század gazdasági, technológiai, társadalmi, környezeti kihívásainak kezelésére, sehol sincsenek az új ipari forradalom (industrial revolution 4.0) adaptálásában. A digitalizációban való lemaradás egyébként olyan összeurópai probléma, amelyet csak közösen lehet megoldani és ez a végén „össze fogja rántani” Európát.

Pozitív végkifejletét prognosztizáljuk azoknak a konfliktusoknak, amelyek belülről sújtják jelenleg Európát. A piacok alakulását a következő időszakban meghatározóan Kína gazdasági helyzete, illetve a kínai-amerikai hidegháborúnak alakulása fogja szinte kizárólagosan befolyásolni. 

A befektetők nagy hányada fogadni merne rá, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind Kínának egyforma az érdeke: meg kell állapodniuk egymással, kompromisszum lesz a konfliktus vége.

A piaci főszereplőknek túlzottan nagy hányada fogad erre. Ez önmagában véve egyébként nem túl jó ómen, a tőkepiacok története ugyanis arra vall, hogy a kiemelkedő fontossággal bíró gazdasági, pénzügyi, politikai dilemmákra a válasz annak éppen az ellenkezője, mint amit a főszereplők túlnyomó többsége előzőleg szinte bizonyosra vett.

Ettől függetlenül nyilvánvalónak gondolom magam is, hogy nagyobb az esélye a kínai-amerikai megegyezésnek, mint a kudarcnak, mert mindkét hatalomnak ez az érdeke. Viszont meggyőződéssel állítom azt is – miután az elmúlt egy hónapban háromszor jártam tanulmányúton  Kínában – hogy akár lesz, akár nem lesz megegyezés, Kína sokkal súlyosabb helyzetben van annál, mint ahogy azt a külvilág feltételezi. Kína gazdaságpolitikai modelljének elavultsága miatt kell leginkább aggódniuk a tőkepiaci befektetőknek.

Kína elavult? Az ország, amely egyedüliként képes fenyegetni az Egyesült Államok gazdasági-technológiai elsőségét, amely megelőzi Európát és mindenki mást a digitalizációban, a mesterséges intelligencia fejlesztésben?

Kínában az összes termelőeszköz, az ország összvagyonának 80 százaléka a kommunista párt kezében összpontosul. Nincs olyan szegmense a gazdaságnak, amelynek működése ne a hitelezésre épülne. A hitelnyújtás mechanizmusa, a gazdasági funkciók életbentartásához szükséges új pénzek transzmissziója, eljuttatása a „célállomáshoz”, egyre átláthatatlanabb. Kínában évtizedek óta olyan gazdasági mechanizmust tartanak életben, amely természetellenes, nincsenek üzleti-gazdasági ciklusok a kínai nemzetgazdaságban, csak hitel-adósság ciklusok.. Központilag eldöntik, hogy éppenséggel hitelekkel öntsék-e el a párt üzleti-gazdasági klienseit, vagy épp visszafogják-e a hitelezést. A lényeg: ez egy fenntarthatatlan modell. Ami eddig ezt életben tartotta, az a kolosszális mennyiségű államilag támogatott export és az abból származó többletbevétel. A nyugati világnak azonban – Amerikával az élen – elege lett abból, hogy olyan gazdasággal kelljen versenyeznie, amely természeténél fogva akadályozza a valóságos versenyt.

Abban, amit most mond, az is simán benne van, hogy Kína nem is lesz hajlandó olyan megállapodást kötni az Egyesült Államokkal, amely közvetve veszélybe sodorhatja magát az egypárt rendszert.

Ez így van. Harminc százalékos valószínűséget prognosztizálunk annak a szcenáriónak, hogy Kína a belső gazdaságipolitikai helyzet stabilizálásának, a párt és annak vezére megerősítésének ad prioritást –  értsd több száz milliárd dolláros újabb hitelinjekciókkal menti a helyi üzleti szereplőket – és háttérbe szorítja a világgazdaság egészének elemi érdekeit. Trump elnök egy ilyen verzióból is ugyanúgy igyekezne hasznot húzni, mint ahogy abból, is hogy Kína beadja a derekát. Mindkét forgatókönyvet győzelemként adná el az amerikai népnek.

Kína lassulásra van ítélve?

Igen. A belső adósság további halmozása, a bejelentett háromszázmilliárd dolláros új tőkeinjekció csak sokkal később fogja éreztetni hatását. A lassulásból recesszió fog kialakulni, legalábbis nekünk ez a meggyőződésünk.

Ez mit jelent?

Azt, hogy szinte senki sem készült fel egy 25-30 százalékos tőzsdei árfolyamzuhanásra, ami szerintünk elkerülhetetlenül bekövetkezik, amint világossá válik, hogy nem lesz kínai-amerikai kereskedelmi megállapodás. De hangsúlyozom, ha mégis lesz ilyen megállapodás, annak végrehajtására Kína nem alkalmas. A világ jegybankjai és kormányai mindenesetre egyre nyilvánvalóbban kezdenek pánikok kialakulásától tartani, ismét új, olcsó pénzekkel kívánják eladósítani a nemzetgazdaságokat.

Ehhez képest mekkora gond Európa?

Semekkora. Ha valamely gazdasági, politikai térség kapcsán relatíve optimisták vagyunk, akkor az Európa. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy Olaszország a nyugati világ legeladósodottabb országa, hogy Franciaországnak egyszerűen nincs már politikai elitje, Macron elnök mögött senki és semmi sem áll. Mondom ezt annak ellenére, hogy az európai választásokon várhatóan 20-25 százalékot fognak szerezni a populisták, nacionalisták. Végül, de nem utolsó sorban: Németországot eddig még csak szóba sem hoztam. A németek félelmetesen kezdenek lemaradni. Az internetük sebessége szégyenletesen lassú, a digitalizációs versenyben nem látni őket az élvonalban, gyáraik termelékenysége gyenge, nem véletlen, hogy a piacok oly olcsónak ítélik a német autógyárakat és bankokat. Ugyanez a siralmas helyzet alakult ki Nagy Britanniában is: nem a Brexit az angolokkal kapcsolatos igazi gond, hanem gazdasági elmaradottságuk, hogy nincsenek – ahogy Németországban sem – új beruházások, kolosszális infrastruktúra fejlesztések. A német problematika azonban azért súlyosabb, mert Németország valóságos export világbajnok, amely nagy bajba kerülhet a világkereskedelem zsugorodásának nyomán. Ha nem modernizálja önmagát, nem zárkózik fel az új ipari forradalom főszereplői közé, nem növeli termelékenységét és belső fogyasztását, akkor mindenkit nagy bajba sodor maga körül. Ez összeurópai kihívás, amely együttes európai megoldásért kiált. Ebben bízhatunk.

Mire fel optimista mégis Európát illetően?

 
Mert itt és most, egy-két kivételtől eltekintve, az EU összes tagállamának gazdasága –  a világ többi részéhez képest –   rendben van, jók a fizetési mérleg adatok, az adósságállomány óriásit csökkent, az európai tőkepiacok viszonylag olcsók.  Az EU-t gyötrő belső politikai, társadalmi  problémák súlyosak ugyan, de távolról sem annyira, mint ahogy a média beállítja őket. A populizmus „bajnokai” nagyhangúak, de valójában gyengék, csak problémák feltárására és azok felnagyítására alkalmasak, tartós, valóságos megoldások végrehajtására viszont alkalmatlanok. Egyáltalán nem gond, ha nagy számban bekerülnek az Európai Parlamentbe, ha vitákat, konfliktusokat provokálnak, ezzel ugyanis csak erősítik az EU ellenállóképességét. Minél inkább megvilágosodik, hogy Európa mindenekelőtt önmagára számíthat, annál inkább válunk versenyképesebbé.

Mindebből mi következik a kis-és nagybefektetők számára?

Például az, hogy mi Európára és az euróra „fogadunk”. A dollártól való szabadulni akarás szerintünk általánossá váló és hosszú távra szóló folyamat: minél inkább nyilvánvaló, hogy Amerika tendenciaszerűen visszavonulót fúj, a világkereskedelemben lassulás következik, annál csekélyebb szerepe lesz az amerikai dollárnak. Ugyanakkor a világ felé legnyitottabb térség: Európa és annak valutája válik a viszonylag legbiztosabb, mindenütt konvertibilis menedékhellyé. Ez szerintünk a fő trend. A következő időszak – Kína miatt várható – turbulenciái közepette is előnyben részesítjük az európai részvényeket, a valutapiacon az eurót. Az átmeneti nehéz időszakban pedig viszonylag tartósan felívelő szakaszban látjuk az aranyat.

Forrás: Alapblog.hu